"Lófaszt!" - mondja majd egy hideg hang a sötétben.
Igaza lesz, de hiába.
Nem számít mibe kerül.
Aztán az izmod elernyed, s te csak állsz ott erőtlenül, valami megfoghatatlan reménytelenségben.
"Nem rajtam múlt." - mondja majd egy hang belül, de nem fogod hallani. Nem lesz igaza.
Az egész tánc újra lesz járva, esetlenül, tervek nélkül.
Majd újra és újra.
A kígyó a saját farkába harap, te pedig, barátom, el fogsz veszni.
"A sors akarta így." - mondod majd az újabb kifogást, de harmadszor is hiába.
Az igazság az, hogy te rontottad el, te voltál képtelen megtenni, amit lehetett volna.
Csakis a te hibád lesz majd minden, persze ez távoli valóság.
A körvonalak, meg a tánc még ismerősek, de majd valami változik.
Valami összegyűri majd a régi emlékeket és új lépésekkel tűzi tele a mozgást. Majd.
Egyelőre még fáj a mozdulat, az egyszerű, a megszokott.
És ez így van jól.
"Addmitting mistakes can't hurt, I'm not the last, but i sure ain't the first"
2011. január 6., csütörtök
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése